November 23., szerda, 18:00-20:00  Műcsarnok (1146 Budapest, Dózsa György u. 37.)

Orosz István: Holbein és követeinek története & Anamorfózis – a perspektíva egy szélsőséges esete

Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész tart előadást. Ifjabb Hans Holbein Követek és egy ismeretlen festő Mózes és Áron a fáraó előtt című művei közötti kapcsolatot keresi. A kúszó-mászó elemző alulról, felülről, kívülről és belülről is szemügyre veszi a festményeket, így jutva el második témájához, az anamorfózishoz. A Követek egy felismerhetetlenné torzított eleme különös perspektívából értelmet nyer. Erről a művészi fogásról is mesél saját művészetén át Orosz István.

Részlet: Orosz István: A követ és fáraó című könyvéből

Én is sokszor megnéztem a festményt, s gyakran veszem kézbe a reprodukcióját.
Amit írni fogok róla, abból az következik, hogy jó festménynek tartom, ha a múlt században nem koptatták volna el annyira a kifejezést, talán azt is megkockáztatnám, hogy remekmű. És persze szeretem is. Annyit foglalkoztam már vele, hogy ez talán nem is lehetne másként. Megkísérlem először mégis a hibáit észrevenni. Lássuk, mit lehet felhozni ellene, hogyan lehet rossz festménynek látni a Követeket.

A frontális beállítás, a statikus kompozíció, való igaz, igencsak mesterkélt. Úgy áll, úgy pózol a két alak, mintha fényképezéshez álltak volna össze, s mintha egy fantáziátlan fotográfus jelzésére várnának, mikor moccanhatnak végre, mikor lélegezhetnek föl a hosszú expozíció után. Egymás auráján kívülre helyezkedve, fegyelmezett, szinte
 gyanúsan hűvös mértéktartással jelzik, hogy nincs egymáshoz különösebb közük, és persze ez a távolságtartás fokozottan nyilvánul meg a nézők iránt. Távolba néző, közönyös tekintetükben nem nehéz észrevenni, hogy ránk, múzeumi látogatókra aztán végképp nincs semmi szükségük. A háttér függönye csak fokozza a kép színpadias beállítottságát. Mintha a korszak teret nyitogató festményei, az új keletű perspektív ábrázolással a kiállítótermekbe friss levegőt eresztő képek ellenében készült volna a Követek. Az összehúzott függöny utal ugyan valami mögöttes, megismerhetetlen tartalomra, sejtet valami titokzatosságot, egyúttal azonban meglehetősen unalmassá teszi a kompozíciót. A polcokon összehordott tárgyak együttese olyan, akár egy múzeum
raktára vagy egy rendezetlen gimnáziumi szertár. Szinte csak a leltári számok hiányoznak. A válogatás szándéka aligha lehet kétséges, azért a sok tudományokkal és művészetekkel kapcsolatos eszköz, hogy a két szereplő intellektusát „fényezzék”. Nyilvánvalóan „rendelt” képpel állunk szemben, olyan festménnyel, amelynek megrendelőjében valami görcsös bizonyítási kényszer is munkált. Holbein festménye által akart üzenni az utókornak, hogy nem akárki volt. De ne legyünk igazságtalanok, a korszak többi portréján sem ritka ez a „kihaénnem” magatartás. Az a ritkább, amikor a személyiség ereje pózok és eszközök nélkül is sugározni képes. Holbein, ha engedték, festett ilyen képeket is, hiszen mégiscsak a művészettörténet egyik legnagyobb arcképfestője volt. Ott van például a dán királynő, Krisztina, éppen a Követek termében. Megis gyanúsították a festőt, hogy nem csupán a látvány puszta lemásolására törekedett, hanem érzelmek is vezették az ecsetjét.
 

Régi igazság, hogy a tökéletességnél nincs unalmasabb. Holbein képét az iménti bírálatok dacára is fontos festménynek gondolom, illetve éppen ezekkel együtt hiszem, hogy megkerülhetetlen kultúrtörténeti faktum. Szívesen foglalkozom vele. Ha fel tudtam sorolni a hibáit, talán fognak menni az erényei is. Szembeötlő a kompozíció nagyvonalúsága
és nyugalma. A két figura, a gazdag tárgyi világ és a környezet egységesen és egyszerűen jelenik meg, elrendezésük, és ábrázolásuk tiszta harmóniája megkönnyíti az észlelést, a tekintet könnyen és szabadon tapogathatja le a kép felszínét, egyértelmű alá- és fölérendeltségi viszony érvényesül, a befogadást nem akasztják meg stilárisan elkülönülő vagy arányt tévesztő részletek. A megvilágítás hatásai, a fények és árnyékok összefogják és tagolják a témát, a fő formák a távoli pillantás számára is egyértelműek, s közelebb lépve, ahogyan egyre több részlet bomlik ki, azok mind az egésszel összhangban jelennek meg. A szembe néző, látszólag nyugalomban lévő alakok valójában gazdag, sokirányú mozgáspályát írnak le. A törzs pozicionálása, a felső- és az alsótest finom, de egymáshoz képest karakteres elmozdulása, a végtagok helyzete, a nyugalom és az energia geometriailag leképezhető kontrasztja ad méltóságot a szereplőknek és erőt a képnek.

Méricskélem a kompozíció arányait, próbálgatom megszerkeszteni a kép alsó harmadában elrejtett halálfej anamorfikus torzítását, s igyekszem rátalálni a képbe zárt titokra. Olykor azzal biztatom magam, közel vagyok hozzá, hogy végre megleljem Holbein ötszáz éven átívelő üzenetét, illetve a két jeles férfiúét, akiket a kép ábrázol, s akik Holbeinre bízták ezt az üzenetet. Máskor meg szégyenkezve ismerem be, hogy alighanem tévúton járok, vagy éppen olyasmit sikerült fölfedeznem, amit az iskolázottabb művészettörténészek már régóta ismernek. Üldögélek a fényesre koptatott padon a kép előtt, ácsorgok szemközt a férfiakkal, nézem őket távolabbról, közelről, aztán megfordulok és nézem, amit ők néznek. A 4-es terem festményeivel nincs sok gondjuk, messze meredő tekintetük végigfut a múzeum összenyitott szobasorán. Hat ajtót keretez egymásba a perspektíva, s amikor kevés a látogató, a hetedik szobáig is ellátnak.

Jegyfoglalás, jegyrendelés!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.